> magyar > Climate Encyclopaedia > Felső légkör > Alap > 2. Ózonlyuk
|
 |
Felső légkörAlap |
2. Fejezet
|
|
Mint az ózon maga, olyan érdekes az ózonlyuk felfedezése, a mögötte lévő kémiai folyamatok megértése, ellensúlyozó lépések, valamint a remény, hogy a lyuk ismét bezáródik. Az 'Alap' részben megmagyarázzuk ezeket, a túl sok kémia használata nélkül. A lyuk felfedezése A XX. század 70-es éveiben az ózonréteget a Brit Antarktiszi Vizsgáló Állomásról figyelték, és erős csökkenést mértek. Történetek fonják körül a lyuk felfedezését.
|
Azt mondják, hogy az első mérések 1985-ben olyan alacsony értékeket mutattak, hogy a tudósok nem hittek a műszereknek, és nem publikálták a drámai fejleményt, mielőtt újonnan kalibrált műszerek ezt meg nem erősítették. A "teljes ózonmennyiséget feltérképező spektrométer", a TOMS is figyelte az ózonréteget az űrből. Azonban a lyukat, ahogy a történetek mondják, nem fedezte fel, mivel azokat az értékeket melyek egy bizonyos érték alatt voltak, automatikusan hibás értéknek feltételezte. Később azonban, a szűretlen adatok feldolgozása megerősítette azt, amit senki sem akart elhinni. Néhány éven belül intenzív kutatás kezdődött. A korábbi figyelmeztetések a halogénezett szénhidrogének (CFC-k) potenciális hatásairól ismét előkerültek, és csökkentésüket, végül betiltásukat a Montreáli Jegyzőkönyvben és további egyezményekben szabályozták. Az ózonlyuk volt az első eset, hogy az emberek elővigyázatossá váltak miután bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk a Föld éghajlati rendszerét globális skálán megzavarni. Először sikerült gyors, világméretű választ adni.
|
|
|
Az oldalról:szerző: Dr. Elmar Uherek - MPI for Chemistry, Mainz
|